Az autóút meglehetősen eseménytelen, szinte mindenki betartja a sebességkorlátozásokat, a gyakran kétszer öt sávot még viszonylag hamar megszokod, azonban az autópálya néha balra és jobbra is leágazik, na az ijesztő annak aki a 2-es úton is megrémül, ha két sávra szélesedik. A benzinkúton megálláskor kötelező a hatalmas kiszerelésben árult csokis áfonya, autókázás közben két napig is kitart. 

Long Island egy hosszú sziget (hihetetlen, mi?), melynek keleti vége már maga New York egy része, nyugati csücske pedig a The Affair rajongóinak zarándokhelye, mindemellett kellemes üdülőhely azoknak a kiváltságosaknak, akik nem sajnálnak 1 millió dollárt - egy pajtáért.
Nyaralót ennél picit drágábban lehet venni, aki körül szeretne nézni, hívja bátran a helyi ingatlanosokat. A szigetet körülöleli az Atlanti-óceán, viszont kb. Madrid magasságában helyezkedik el, így ősz közepén is 25 fokban sütkérezhetünk a határozottan jelenlévő szélben. Csendes, nyugodt, szép. A népsűrűség itt sem olyan, mint az Aldiban a leárazott paradicsomok előtt, de ez köszönhető annak is, hogy a főszezonnak vége. Itt szeptember végén kikapcsol a turista üzemmód a jenkikben, bezzeg Miamiban még megy a parton gyurci.

Az óceán és a gazdagság megtekintése mellet a fő cél: homárt enni, lehetőleg a Lobster Roll-ban, megnézni a helyi tökfesztivált illetve felfedezni, hogy valóban olyan-e a ksivárosi amerikai lét, mint a képernyőn.
Nézzük, sikerül-e!

Southampton, Long Island

Az első nap hajnalán 4:00-kor úgy pattan ki a szemem, mint Vajna Timi pénztárcája a Burberryben; harmadnapos jetlag, nem annyira sikerült az átállás. A szállásadó hölgy azt mondta, érdemes megnézni az óceánparton a napfelkeltét, mert, idézem: "elég szép". Valószínűleg jobban igaza van, mint Kövér Lászlónak bármiben, úgyhogy Jeep felkelt, irány a homokos dűnék, ahol útközben egy szarvas is beköszön - szerencsére nem a szélvédőn, csak az út mellől. Az óceánpart pedig ilyen:

Ehhez nem sokat tudok hozzáfűzni, mindenki ráírhatja a napi Coelhot és mehet az emlékkönyvbe. A kép keveset ad át, sem a végetlen víz illatát, sem pedig azt a szabadságot, amit az ember szemébe fúj a hajnali szél a nedves homokkal. Ha valaki igazán elszánt, a Tűzszekerek dallamaira végig lehet futni a parton, mire a végére ér, tuti nincs kedve dúdolni.
Mivel a homokban kavicsokra vadászva repül az idő, a városkában már indul az élet, nézzünk valami reggelire valót:

Tate's Bake Shop Southampton

Ami említést érdemel: a pekándióval megszórt süti - Drezda szőnyegbombázásakor jutott utoljára egy egységnyi területre ennyi bármiből -, illetve a képen háttérben a teret görbítő méretű sütőtökös pite. Ez az időszak ugyanis a tökszezon csúcsa, erről később részletesen.
A nap süt, a kiülős terasz hangulatos, el lehet hinni húsz percre, hogy csak beugrottam Gretchen-hez reggelezni, amíg mossák a Mustangot. Fizetéskor jön rá csak az ember, hogy a Diákhitel sincs még kiegyenlítve, pedig már nagykorú.

Supermarket, Southampton

Nem meglepő módon a kisvárosban végül nem sikerült hatalmas áruházra lelni, de azért így sem lehetett rá panasz. Rendezett, tiszta, délelőtt tízkor alig lézeng valaki.
Gyengém a jó steak, amihez alapanyagot itthon elég nehéz szerezni, a marha hátszín nem igazán erre való. Itt fordított a helyzet: nagyon nehéz olyan húst venni, amiből nem steaket kell készíteni. Gyönyörű szeletelt, darabolt marhahúsok, ameddig a szem ellát.
Italkínálat sör fronton erős, újabb kisüzemi csodákkal lehetett megismerkedni, tényleg nem tudom számszerűsíteni, hogy az utazás alatt hány félével találkoztam. Ami nagyon meglepő, hogy egyik sem volt rossz. Washingtonban szerencsém volt a mammut Coronával, lehetett egy db-ot venni itt viszont 6-12-es kiszerelésben volt kizárólag. Nem, nem lehet kibontani a csomagot és csak egyet elvinni. Igen, magyar vagyok, megpróbáltam. Így viszont értelmet nyer, hogy a főhős miért egy rekesz sörrel megy át a legjobb barátjához, ahonnan átlagosa 12 perc után el is indul az első sörrel a kezében. Mert még neki sem adnak kevesebbet.

Napi sztereotípia: az amerikaiak olyan hülyék, hogy az autópályán fel van írva, hogy ez a jobbra kanyarodó sáv, nem elég nekik a nyíl. A visszapillantóra rá van írva, hogy a dolgok valójában nagyobbak, mint amilyennek a tükörben látszanak. Nos, a felirat az autópályán életmentő ennyi sáv között, a másik meg csak hülyebiztos megoldás, ami nem kerül semmibe. A boltban pedig igen, árulnak olyan dolgokat, hogy otthon csak ki kelljen bontani,  és mindenféle előkészítő tevékenység nélkül lehet falni. De ez nem kizárólag arra jó, hogy lusta, dagadt emberek lakmározhassanak. Ezek az ételek valóban jók és kiváltják az otthoni pepecselést. Mindenki evett már előre csomagolt, műanyagdobozos somlóit itthon. A rumaroma mennyiségétől szerelmet vall a sarki csövi, ha hazafelé rálehellsz, de amúgy egy rakás szar. Az ABC-ben a fóliázott, tisztított gyümölcs fele rohadt. A hungarocellen tálalt nokedli csirkepaprikással büntetés. Akkor minek vannak? Mert a piac úgy látja, igény van rá, csak pénz nincs, tehát legyen olcsó, ami sajnos kézen fogva jár a minőség romlásával. Egyébként meg egy kicsi piac, ahol sosem fogy elég ahhoz, hogy olcsón is jót lehessen gyártani. Nos, itt van rá pénz is, meg igény is.
Ezért az előre szeletelt sajt némi snack-kel egyáltalán nem rossz. A gyümölcstálak meg egyenesen fenomenálisak. Friss sárgadinnyekockák, ananász, minimum génmanipulált szőlőszemek Mesut Özil szemgolyóméretben.
Oké, nekem európai szemmel már nagyon sok a komplett uzsonna készre csomagolva, de láthatóan itt ez is megy, akkor miért ne? (mondjuk azért, mert rengeteg szemetet termel). Én is vennék péntek este pucolt, kockázott, mosott krumplit és szeletelt cukkinit, ha nem csak a Metroban lenne 5 kg-os kiszerelésben. És akkor nem pizzát rendelnék, hanem főznék és összességében kevesebbet is költök és egészségesebbet vacsoráztam. Dolgozó anyák összetennék a kezüket bármelyik lenti csomagért.
Lehet röhögni a nagyon kényelmes és sült galamb szájba gondolatokon, de nekem ezek nagy része inkább hasznosnak tűnt, mint nevetségesnek.

Wölffer Estate Vineyard , Sagg Rd

 A mai napot a szálláson elfogyasztott bagel+sajtkrém után folytassuk...alkohollal. Irány egy találomra kiválasztott borászat, ahová minden nap be lehet térni - megnézném a badacsonyi borász pirospozsgás arcát, ha szerda délben beugranék egy nagyfröccsre a három hetes szezonon kívül. A birtok nagy, és szavakkal nehezen leírhatóan rendezett, a vendégek fogadására alkalmas tér pedig ilyen:

A terület tényleg csodaszép, a borhoz ügyesen válogatott snacket lehet venni. Fehér, vörös, rosé bor mellett van cider, illetve pár féle whiskey és rum, ha valaki igazán ütős délutánt szeretne magának. 
Otthon sosem láttam olyan helyszínt, ami ehhez fogható lenne egy esküvőre, születésnapra, céges rendezvényre: minden egy helyen, még a fotózási lehetőség is, profi személyzet, minőségi, ízléses berendezés, catering és bor. Kutya-állat, mozgáskorlátozott-barát. Húsztól kétszáz főig jöhet bármi. A villányi, néhány balatoni régió borászatai kezdenek jó minőséget képviselni, de még van hová fejlődni.  
A fűben ülve töltött első óra remek volt. Ahogy a belépéskor fogad a krétatábla mindent összefoglal: Wine not?

A nap végére azért már feljött egy kis hányás - és nem a helyi vörös hatására, hanem azt a szintű sznobizmust, amit becsempészett a koradélután érkezett vendégsereg, már az én gyomrom is nagyon nehezen bírja. A fűben üldögélő huszonévesek műkacaja ahogy száll a dollárjelek mellett, mindenki eltartott kisujjal fogja a borospoharat, a Tommy Hilfiger pulcsi igazából csak azért van a fűben, hogy a Polo Sport nacit össze ne fogja a zöld. Mesterkélt mozdulatok, túlsminkelt lányok, mint egy morbid hollywoodi pillanat a hőskorból. Ráadásul a helyi bor nem is az a wow-élmény, vagy árazás, ami indokolná ezt a szintű rongyrázást. Kifelé menet megálltam, hogy a Porschék kerekét leeresszem, melyik nép lenne ennyire kicsinyes, hagyjuk már... 

Out of the Blue Seafood, Southampton

Mindenkinek átjött remélem a szellemes elnevezés, amúgy tényleg piros pontot érdemel.
Délben telefonos asztalfoglalás estére; azt mondja a tulaj, hogy haha, gyertek, aztán lehet reménykedni, hogy van asztal, de no para, mindig megoldjuk. Így is lett, hét körül nincs teltház, de nagy a nyüzsgés. Helyi földművesek a pultnál falatoznak, japán turisták nézik a hatalmas medencékben úszkáló főzési alapanyagot és ellövik a biztonsági 140 fotó/dolog sztenderdet. Régen a Kodak szerintem belőlük lett világcég. No, de vissza a lényegre, jöhet a frissen készült fő attrakció: homár. Szerencsére nem kell kiválasztani az élő példányt, csak megmondani, hogy kb. mekkora legyen. Az elkészítési idő bő fél óra és érkezéskor a következőket lehet tudni róla: nagy, ijesztő, finomnak tűnő. Rengeteg vaj és szósz jár hozzá, sajnos a vajat nem készítették el mártásnak, nekem kell a falatokra ráolvasztani igény esetén. Darabokra szedve a tengeri állatok azért egészen más érzést keltenek az emberben. A csirkemell sem néz rád, - vagy ha igen, érdemes visszaküldeni - ha a tálon egy egészben főtt kakas lenne, nem lenne olyan könnyű elvonatkoztatni attól, hogy szegény húsz perce még mozgott.

A fogyasztásnál fellépő apró probléma, hogy mindenki abból indul ki, hogy attól, hogy mellé teszik a diótörőre emlékeztető eszközt, ami a páncélt hivatott feltörni, te tudod is használni. Nos, a válasz B), azaz nem.
Gyors youtube-videó, és jöhetnek az első próbálkozások. Legyen elég annyi, hogy a Mr. Bean stábja egy kétéves, sok dolláros exkluzív szerződést tolt az orrom alá a végére. Most akkor hol is végződik az a rész, ami még ehető? Az ollókon kívül mit kezdek el hol bontani? Oké, de hogy férek hozzá? Az íze tényleg nagyon jó, puha hús, remek szósz, de amit hagytam magam után... Aki most kezdene hozzá, a tökéletes oktatóvideó itt található.

Streetfood Fest, Montauk 

Újabb nap, újabb városka. Megérkezvén ráeszmélsz, hogy a Gilmore Girls nem filmsorozat, hanem dokumentumfilm a kisvárosi amerikai létről.  Montaukban lakhatnak vagy kétezren (állandó jelleggel), az egyetlen főutcát fele hosszban lezárják, mert gondoltak egy merészet és a kerti BBQ partyt kihelyezték a köztérre. Nincs is kifejezetten meghirdetve, hogy mi a cél, vagy a hívószó, csak felhúzták a hatalmas sátrakat, benne pedig mindenféle kapható. Rotyog a fazékban a pig, sült kukorica keni össze az éhes szájakat a másik asztalnál, marhadarabok faszénen, minden, ami kell. Igen, van sör is, mindenki fellélegezhet.
A Hot dogomat a kezembe nyomó, 18 éves forma lány pont olyan tanácstalanul elveszve néz a most először látott pénztárgép gombjaira, mint bármely felszolgáló a Bulinegyedben, csak míg ez az előbbi esetben indokolt, utóbbiban csak megszokott.
A hangulat nyugis, állva falós. Az egészet körbe lehet sétálni fél óra alatt, csudálatosan egyszerű, mégis működő kezdeményezés.

Tökfesztivál, 240 Montauk Highway

A helyi vállalkozó, Hank, minden évben vendégül látja a városka lakóit, meg bárkit, aki idelátogat, hogy kedvére játszadozzon a hatalmas birtokon. Amúgy is van élményparkja, de az őszi idényben ez a közösségért munka részeként nyílik meg, nem a profit miatt. Nálunk ez a "szedd magad" mozgalomban merült ki a 90-es évek végéig, a NER megjelenése óta ennek jelentése meglehetősen átalakult. A lényeg, hogy itthon ismeretlen fogalom, hogy rengeteg munkát fektetsz valamibe, ami másoknak örömet okoz, neked meg a vége vagy nullás, vagy mínuszos, de nem ez a fokmérő. Ja, de a Sziget Fesztivál.
Az ilyen embert nálunk hülyének nézik és kiközösítik, itt megbecsülik. Ezt nem lehet tanulni, ilyenünk sosem lesz, mert ha valaki véletlenül megcsinálná, akkor másnap rágyújtja a szomszéd az egészet.

Szóval: tökfesztivál aranyásó vályúval a kicsiknek, válogass a tökföldről és vedd meg, ha tetszik valamelyik Godzilla-tojás méretű darab. Ha stresszes vagy, menjél az alma ágyúhoz és lődözgess ki**ott élettelen tárgyakat almával - extrém jó érzés. A benti részen van kaja, meg tökös dísztárgyak, amik pont olyan hasznosak, mint a csoki Szabadság-szobor, vagy a nemzeti színű kilenc lukú, de van, aki ezt szereti. Labirintus sövényből, tök jó. 
Itt tömeg volt, parkolóhelyet azonban lehetett találni, ha nem is a bejáratnál, ugyanis a szomszédok megnyitották a saját földjeiket és így elfért mindenki. Elképesztő vad dolgokat művelnek ezek a buta népek! 

Lobster Roll, 1980 Montauk Hwy, Amagansett

Ahogy a bevezetőben írtam, kötelező elem sorozatrajongóknak, de mindenféle hasonló előkép nélkül is az egyik leghangulatosabb étkezde, amiben a két hét alatt jártam. Méretes parkoló, padok, színkavalkád, ami elsőre fogadja az embert. Odabent pedig boxok, régies pult fából és kellemesen meleg hangulat. Pedig minden egy kicsit régies, kopott, majdhogynem elhanyagolt, de ez összességében mégis jó hangulatot kölcsönöz. A koktéllap megtekintése után végképp eloszlik minden kétségem, jó helyre jöttem. Homár tegnap megvolt, itt amúgy sem adják egészben, így marad a Homemade Lobster Bisque, ami egy jó sűrű levesnek becézett főzelék, méretes homár darabokkal, tortilla chipssel. Két margarita úgy csúszik utána, hogy az elsőt észre sem vettem, hogy kikértem. A pultnál egy helyi turista, ami azért minimum azt jelenti, hogy pár ezer km-t utazott idáig: térdig húzott fehér zokni, törtfehér rövidnadrág, nadrágba tűrt galléros póló, extrém kényelmesre szigorított vastag talpú Nike tornacsuka. Újabb elégtétel, öltözködni a világon bárhol lehet...kényelmesen.

Kaja után kötelező fotó a cégérnél, majd vissza a szállásra - korán kell nyugovóra térni, mert holnap remélhetőleg verekedni kell a New York felé vezető úton elhelyezkedő outletekben a nagyon olcsó, nagyon márkás ruhadarabokért. Utána pedig a még extrémebb kihívás: autóval kell bemerészkedni abba a városba, aminek a lakossága kis hazánkéval vetekszik és az átlag épületmagasság Michelle Wild Mensa-tagozatos IQ-ját veri - méterben.