Az indiai konyháról az alábbi megállapításokat teszik a "10 dolog, amit ki kell próbálnod, mielőtt 10 különböző módon meghalsz 10 év múlva" színvonalú honlapok és bejegyzések, illetve a köz egy része:

- az indiai konyha előszeretettel használ "csípőset", ezért finom, de egészségtelen;

- az indiai konyha hasonló a magyarhoz, sok fűszert használ, gyakorlatilag rokonok vagyunk, ha nem testvérek;

- az indiai konyha az európai embernek nehezen megszokható ízekkel dolgozik, és amúgy is, mi az a kardamom, abból van az X-Men csávó csontja, nem?;

Köszönjük.

Az "indiai konyhát" eleve nehéz egy nagy egységként kezelni, hiszen még kis hazánkban is hülyének nézi a szegedit a bajai, mert nem tud normális halászlevet főzni. Most akkor ezt képzeljük el egy harmincháromszor nagyobb országban, százszor több arccal a fedélzeten. Elképzeltük, belevettük az angol gyarmatosítók hatását, szemünk előtt lebeg a kasmír, bengáli tartomány, az etnikai sokszínűség és mintegy fáklya a sötét magyar valóságot világítja be tudatunkat a felismerés: az indiai konyha kifejezés méretes hülyeség. Ha nagyon akarjuk, azzal zárhatjuk rövidre a vitát, hogy vannak jellegzetességek, amit a legtöbb területen használnak, de régiónként komoly eltérések tapasztalhatóak. Ami a bevezetőben említetteket illeti, a kijelentés azon része, hogy imádják a fűszereket, igaz. És még jól is használják, velünk ellentétben.

A mai kínzó kérdésünk pedig, hogy mit kezd egy másik kontinens konyhája az óhazától elszakadva, egy Közép-európai fővárosban: megőriz valamit az eredeti jellegéből, vagy asszimilálódik, mint a vizslás politikus? 
Honnan fogom tudni, hogy indiai jellegű étket eszem az indiai étteremben? Ha nem voltunk még Indiában, akkor sehogy, de szerencsére az indiaiak kevesebben vannak vele úgy magyar földön, hogy főzni akarnak, noha nem tudnak. Kínai barátaink bezzeg nem aggódnak ilyen apróságokon, ők büfét nyitnak, akkor is ha előtte Ping ipari kém volt a ruszki Lada gyárban.
Mára remélhetőleg mindenki (ugye?) számára kiderült, hogy az ő kisz cípősz gyorsbüféik nem hasonlítanak a kínai alapokra. Lehet keresni a kapaszkodókat, meg a párhuzamokat, de olyan felesleges, mint erkélyt építeni egy olyan épületre, amire eredetileg nem szántak olyat, drága királyom.
A kínai büfék kínálata olcsó, rossz alapanyagokból, alulfizetett magyar konyhalányokkal félig megpucolt magyar zöldségből és csirkének látszani akaró bármiből összehordott szemét, amit a magyar igényeknek megfelelően alakítottak ki tanulékony barátaink a '90-es években. Ennyit igényeltünk, ezt kaptuk. Mivel ma is megvannak, mindenki tök egyedül lemérheti, hogy mennyit ért a Streetfood-forradalom, meg a Michelin-csillag pár éttermen. Jó tudom, kell az olcsó menü a városban, de nem egy olyan "franchise"-tól, ahol a bótok 80%-a mocskot árul.

Indiai vonalon azért jobb a helyzet, mert nem minden Magyarországra érkező indiai hitte el magáról, hogy ő az új Vineeth Bhatia és kevesebben is jöttek hozzánk, mint Londonba, ahol ugyanúgy el lett cseszve az indiai konyha, mint itthon a kínai. Mondjuk a munkahelyről ötkor már üres söröskorsóval kilépő britnek pont ugyanúgy elég a lebutított változat, mint a drága magyar embernek.

A fentiek alapján egyetlen célja lehet a Kashmírban tett vizitnek: megállapítani a magam hiányos ismereteivel felvértezve, hogy egy gyenge utánzatról, vagy valami különbről van szó, esetleg a vállalható középutat képviseli, mint a Most bisztró.

Ország-város 

1051 Budapest, Arany János utca 13. Első hangzásra igazi belvárosi cím, ha kezdő taxis lennék már dörzsölném is a tenyerem, hogy jön a zsíros külföldi fuvar, mehetünk a Vörösmartyra kis csepeli kitérővel. Ha a valóságban elérjük az Arany 13-at, akkor csak egy átlagos utca átlagos hangulata csap arcon minket. Nincs tolongás, nincsenek turisták, nincs ötker érzés, ez egy eldugott zug. 
Az épület, a bejárat visszafogott, szinte jellegtelen, kis cégér hirdeti az éttermet, belépve pedig a vaskos hidegfogó függöny támad, mint Zs-kategóriás VHS kincsen a fejetlen pulykaember.
Belépve azonban tisztul a kép, kulturáltan keleti hatások érnek minket: díszes csillár XL-es méretben, faliszőnyeg, fa bútorok, vakolatlan fal szürkés beütéssel, nincs túltolva az "ez itt India!", de nem is azt  érezzük, hogy az IKEA keleti kollekciójával akarnak minket átcsapdosni a palánkon. A hangulata kifejezetten barátságos.

Étel-ital

 
A menü, ami előbb-utóbb emésztésre kerül:

• Indokínai sajtkockák csípős mártásban
• Sárgalencse leves
• Bárány Tikka Massala zöldséges rizzsel
• Kadhai Paneer (házi sajt sűrű fűszeres szószban kaliforniai paprikával) és fokhagymás naan
• Diótorta
• Limonádé, Cobra sör (Stallone módra, ólommal erjesztve)
  

Limonádé jó sok mentalevéllel, nem túl édesen érkezik. A Cobra jelenléte fontos, mert végre nem felköpünkalállunk-módra holland-magyar sör kombót árulnak kizárólag, hanem igenis van indiai. Nem jó, de van, jellegtelen lager, átlagos ízzel. De milyen jól fog jönni, amikor a chili marja át magát szájpadlásom!

Indokínai sajtkockák: fotózhatatlan. Egyszerűen rusnya, én meg ügyetlen, Cartier-Bresson meg sajnos már nem a mi dimenziónkban dolgozik, így ez van:

Finom, még pont nem szétfőtt zöldségek, sajt chilis panírban, szójás-enyhén csípős szószban. Az összhatás tüzes. A keleti konyha ha csípőset akar, akkor erős, karakteres fűszereket használ és hozzáad némi chilit. A végeredmény ettől lenyűgöző és könnyes, nem attól, hogy a Scoville-skálán a "pusztító halál napalmba áztatva" kategóriába sorolt chiliket főzik egymásba. Tudnak olyat is, de nem ez az alap. 
Ha mi csípőset akarunk, akkor elővesszük a hegyeserőset és beleszeleteljük a pörkűtbe. Más világ, na, ezért is fáj a "rokon konyha" gondolatkör.
Az adag valóban csak egy kóstolónyi, de az ízek intenzitása miatt nem is kell belőle több.

A forró sárgalencse leves egyszerűen lenyűgöző. Állaga egy rusztikus krémlevesé, vannak benne egész lencsedarabok, nem kemények, de markánsak, az alaplé nagyon sűrű.
Az íze pedig egy laza orgia a Playboy-villában; mindenből jut egy kicsi jó. Kömény, koriander, bors, hagyma, zöldség. Egyszerre és külön-külön is érezni a hatásukat. A kömény jelenléte zseniális. Én úgy faltam, hogy gyűlölöm a kis rohadékot, mert ráharapni hidegrázás, és igazából a magyar felhasználása (szórjuk kiflire; tosszuk tele vele a rántott levest, hogy még visszataszítóbb legyen!) sem szerettette meg velem. De itt teljes az összhang minden alkotóelem és a kis gonosz mag között.

A főételeket szégyenszemre késsel-villával ettük, pedig a szószt a naan-nal kell kimártogatni és felvenni vele a hús-vagy sajtfalatot, ha van rizs is, akkor azt is becsomagoljuk a kenyérbe. Ujjunk jeggyűrűig szószos-szaftos a hivatalos verzió szerint. Na majd legközelebb.
A sajt fűszeres szószban és fokhagymás naan nem okoz csalódást, a nagykönyvben megírtak szerint készült mindkettő. A szósz pikáns, de nem csíp, a sajtok a "töltelék", az anyag, a harapható, magában szürke eminenciás, így meg az egység része.

Tikka masala bárányból. A tikka a pácot jelöli, amiben ácsorog (német szenvedőben: marinálódik) a hús, a masala a dél-ázsiai területeken a különböző fűszerekből készített keverék neve. A bárány meg ugye az, ami.
Bárányt a magyar ember nem igen eszik, max. elalvás előtt számol. Pedig szerethető; puha, van zsírtartalma rendesen és nehéz vele csalni: a bárány valóban sokkal lágyabb, mint a birka, jellegzetes íze miatt viszont sokan eleve kizárják az étrendjükből. Ebben a változatban a tányérunkra kapunk -sajnos kevés, összesen öt közepes darab- jól megpuhult, színtiszta bárányhúst és ami körülveszi: az utánozhatatlan keleti ízeket egyszerű paradicsomos szósznak álcázva. Igazi fűszerek összetörve, összekeverve, szárítva, morzsolva, melyiket hogyan kell. Mi ezt nem érthetjük, nálunk a fűszerkeverék a piros aranyba szórt vegeta. 

Diótorta. Itt egyszerűen nem tudok nem európai módra gondolkodni: ez vacak. Lehet, hogy nem értem a rendszert, de a száraz, morzsálódó tészta, az íztelenség, az ötlettelen szósz, a nehézkes jelleg, mind-mind komoly csalódás. A vanílilafagyi boltirossz. A diódarab a tetején azonban hibátlan. Értékeljük az apróságokat, na(an).

Fiú-lány

Kiszolgálónk egy kedves, mind az öt, épp teli asztalra maximálisan odafigyelő középkorú hölgy. Az ételekről gond nélkül ad felvilágosítást, nem hangzik el a szájából a "hát az ilyen csípősebb-fűszeresebb csirke" szófordulat, pedig az a random magyar felszolgáló sajátja. Az ételek jó ütemben érkeznek, pár kedves kérdés, rendben vagyunk

Szósöl

A honlapon az "Újdonságok" bejegyzés tavaly nyári, nem akarom tudni, mi lehet az archívumban, a szipojlázadás?
Hétfőn zárva, a kedd-szombat sem túl izmos, déltől-háromig és este 18-22 van nyitva, mint a legnagyobbak. Vasárnap déltől-hatig, a honlap szerint, más felületeken ugyanúgy bontott nyitva tartás, egységesíteni kéne ezt a különböző oldalakon, nem? van egy kis keleti kavarodás, meg '90-es évek, de a lényeget megtaláljuk. Azért pár rúpiát megérne egy ráncfelvarrás.

Köszhatás 

A tudomány mai állása szerint olyan ételt ettem Budapesten, amit akár fogyaszthattam volna székesfővárosunktól pár ezer km-re keletre is. A fűszerezés markáns, az ízekben semmi plusz manír, nem jelent meg egy kis Erős Pista, egy csepp Vénusz napraforgóolaj.
Érezhetően van egy kis fojtás az ízrobbanásokban, mint a turbómotoron a városi sportkocsikban. Van Dreher, de van Cobra is. Az indiai tulaj néha kijön a vendégekhez és mesél a teafű megfelelő válogatásáról és szárításáról, majd visszamegy és alkot. Szereti, csinálja. Fura, mi?