Az autóút meglehetősen eseménytelen, szinte mindenki betartja a sebességkorlátozásokat, a gyakran kétszer öt sávot még viszonylag hamar megszokod, azonban az autópálya néha balra és jobbra is leágazik, na az ijesztő annak aki a 2-es úton is megrémül, ha két sávra szélesedik. A benzinkúton megálláskor kötelező a hatalmas kiszerelésben árult csokis áfonya, autókázás közben két napig is kitart. 

Long Island egy hosszú sziget (hihetetlen, mi?), melynek keleti vége már maga New York egy része, nyugati csücske pedig a The Affair rajongóinak zarándokhelye, mindemellett kellemes üdülőhely azoknak a kiváltságosaknak, akik nem sajnálnak 1 millió dollárt - egy pajtáért.
Nyaralót ennél picit drágábban lehet venni, aki körül szeretne nézni, hívja bátran a helyi ingatlanosokat. A szigetet körülöleli az Atlanti-óceán, viszont kb. Madrid magasságában helyezkedik el, így ősz közepén is 25 fokban sütkérezhetünk a határozottan jelenlévő szélben. Csendes, nyugodt, szép. A népsűrűség itt sem olyan, mint az Aldiban a leárazott paradicsomok előtt, de ez köszönhető annak is, hogy a főszezonnak vége. Itt szeptember végén kikapcsol a turista üzemmód a jenkikben, bezzeg Miamiban még megy a parton gyurci.

Az óceán és a gazdagság megtekintése mellet a fő cél: homárt enni, lehetőleg a Lobster Roll-ban, megnézni a helyi tökfesztivált illetve felfedezni, hogy valóban olyan-e a ksivárosi amerikai lét, mint a képernyőn.
Nézzük, sikerül-e!

Southampton, Long Island

Az első nap hajnalán 4:00-kor úgy pattan ki a szemem, mint Vajna Timi pénztárcája a Burberryben; harmadnapos jetlag, nem annyira sikerült az átállás. A szállásadó hölgy azt mondta, érdemes megnézni az óceánparton a napfelkeltét, mert, idézem: "elég szép". Valószínűleg jobban igaza van, mint Kövér Lászlónak bármiben, úgyhogy Jeep felkelt, irány a homokos dűnék, ahol útközben egy szarvas is beköszön - szerencsére nem a szélvédőn, csak az út mellől. Az óceánpart pedig ilyen:

Ehhez nem sokat tudok hozzáfűzni, mindenki ráírhatja a napi Coelhot és mehet az emlékkönyvbe. A kép keveset ad át, sem a végetlen víz illatát, sem pedig azt a szabadságot, amit az ember szemébe fúj a hajnali szél a nedves homokkal. Ha valaki igazán elszánt, a Tűzszekerek dallamaira végig lehet futni a parton, mire a végére ér, tuti nincs kedve dúdolni.
Mivel a homokban kavicsokra vadászva repül az idő, a városkában már indul az élet, nézzünk valami reggelire valót:

Tate's Bake Shop Southampton

Ami említést érdemel: a pekándióval megszórt süti - Drezda szőnyegbombázásakor jutott utoljára egy egységnyi területre ennyi bármiből -, illetve a képen háttérben a teret görbítő méretű sütőtökös pite. Ez az időszak ugyanis a tökszezon csúcsa, erről később részletesen.
A nap süt, a kiülős terasz hangulatos, el lehet hinni húsz percre, hogy csak beugrottam Gretchen-hez reggelezni, amíg mossák a Mustangot. Fizetéskor jön rá csak az ember, hogy a Diákhitel sincs még kiegyenlítve, pedig már nagykorú.

Supermarket, Southampton

Nem meglepő módon a kisvárosban végül nem sikerült hatalmas áruházra lelni, de azért így sem lehetett rá panasz. Rendezett, tiszta, délelőtt tízkor alig lézeng valaki.
Gyengém a jó steak, amihez alapanyagot itthon elég nehéz szerezni, a marha hátszín nem igazán erre való. Itt fordított a helyzet: nagyon nehéz olyan húst venni, amiből nem steaket kell készíteni. Gyönyörű szeletelt, darabolt marhahúsok, ameddig a szem ellát.
Italkínálat sör fronton erős, újabb kisüzemi csodákkal lehetett megismerkedni, tényleg nem tudom számszerűsíteni, hogy az utazás alatt hány félével találkoztam. Ami nagyon meglepő, hogy egyik sem volt rossz. Washingtonban szerencsém volt a mammut Coronával, lehetett egy db-ot venni itt viszont 6-12-es kiszerelésben volt kizárólag. Nem, nem lehet kibontani a csomagot és csak egyet elvinni. Igen, magyar vagyok, megpróbáltam. Így viszont értelmet nyer, hogy a főhős miért egy rekesz sörrel megy át a legjobb barátjához, ahonnan átlagosa 12 perc után el is indul az első sörrel a kezében. Mert még neki sem adnak kevesebbet.

Napi sztereotípia: az amerikaiak olyan hülyék, hogy az autópályán fel van írva, hogy ez a jobbra kanyarodó sáv, nem elég nekik a nyíl. A visszapillantóra rá van írva, hogy a dolgok valójában nagyobbak, mint amilyennek a tükörben látszanak. Nos, a felirat az autópályán életmentő ennyi sáv között, a másik meg csak hülyebiztos megoldás, ami nem kerül semmibe. A boltban pedig igen, árulnak olyan dolgokat, hogy otthon csak ki kelljen bontani,  és mindenféle előkészítő tevékenység nélkül lehet falni. De ez nem kizárólag arra jó, hogy lusta, dagadt emberek lakmározhassanak. Ezek az ételek valóban jók és kiváltják az otthoni pepecselést. Mindenki evett már előre csomagolt, műanyagdobozos somlóit itthon. A rumaroma mennyiségétől szerelmet vall a sarki csövi, ha hazafelé rálehellsz, de amúgy egy rakás szar. Az ABC-ben a fóliázott, tisztított gyümölcs fele rohadt. A hungarocellen tálalt nokedli csirkepaprikással büntetés. Akkor minek vannak? Mert a piac úgy látja, igény van rá, csak pénz nincs, tehát legyen olcsó, ami sajnos kézen fogva jár a minőség romlásával. Egyébként meg egy kicsi piac, ahol sosem fogy elég ahhoz, hogy olcsón is jót lehessen gyártani. Nos, itt van rá pénz is, meg igény is.
Ezért az előre szeletelt sajt némi snack-kel egyáltalán nem rossz. A gyümölcstálak meg egyenesen fenomenálisak. Friss sárgadinnyekockák, ananász, minimum génmanipulált szőlőszemek Mesut Özil szemgolyóméretben.
Oké, nekem európai szemmel már nagyon sok a komplett uzsonna készre csomagolva, de láthatóan itt ez is megy, akkor miért ne? (mondjuk azért, mert rengeteg szemetet termel). Én is vennék péntek este pucolt, kockázott, mosott krumplit és szeletelt cukkinit, ha nem csak a Metroban lenne 5 kg-os kiszerelésben. És akkor nem pizzát rendelnék, hanem főznék és összességében kevesebbet is költök és egészségesebbet vacsoráztam. Dolgozó anyák összetennék a kezüket bármelyik lenti csomagért.
Lehet röhögni a nagyon kényelmes és sült galamb szájba gondolatokon, de nekem ezek nagy része inkább hasznosnak tűnt, mint nevetségesnek.

Wölffer Estate Vineyard , Sagg Rd

 A mai napot a szálláson elfogyasztott bagel+sajtkrém után folytassuk...alkohollal. Irány egy találomra kiválasztott borászat, ahová minden nap be lehet térni - megnézném a badacsonyi borász pirospozsgás arcát, ha szerda délben beugranék egy nagyfröccsre a három hetes szezonon kívül. A birtok nagy, és szavakkal nehezen leírhatóan rendezett, a vendégek fogadására alkalmas tér pedig ilyen:

A terület tényleg csodaszép, a borhoz ügyesen válogatott snacket lehet venni. Fehér, vörös, rosé bor mellett van cider, illetve pár féle whiskey és rum, ha valaki igazán ütős délutánt szeretne magának. 
Otthon sosem láttam olyan helyszínt, ami ehhez fogható lenne egy esküvőre, születésnapra, céges rendezvényre: minden egy helyen, még a fotózási lehetőség is, profi személyzet, minőségi, ízléses berendezés, catering és bor. Kutya-állat, mozgáskorlátozott-barát. Húsztól kétszáz főig jöhet bármi. A villányi, néhány balatoni régió borászatai kezdenek jó minőséget képviselni, de még van hová fejlődni.  
A fűben ülve töltött első óra remek volt. Ahogy a belépéskor fogad a krétatábla mindent összefoglal: Wine not?

A nap végére azért már feljött egy kis hányás - és nem a helyi vörös hatására, hanem azt a szintű sznobizmust, amit becsempészett a koradélután érkezett vendégsereg, már az én gyomrom is nagyon nehezen bírja. A fűben üldögélő huszonévesek műkacaja ahogy száll a dollárjelek mellett, mindenki eltartott kisujjal fogja a borospoharat, a Tommy Hilfiger pulcsi igazából csak azért van a fűben, hogy a Polo Sport nacit össze ne fogja a zöld. Mesterkélt mozdulatok, túlsminkelt lányok, mint egy morbid hollywoodi pillanat a hőskorból. Ráadásul a helyi bor nem is az a wow-élmény, vagy árazás, ami indokolná ezt a szintű rongyrázást. Kifelé menet megálltam, hogy a Porschék kerekét leeresszem, melyik nép lenne ennyire kicsinyes, hagyjuk már... 

Out of the Blue Seafood, Southampton

Mindenkinek átjött remélem a szellemes elnevezés, amúgy tényleg piros pontot érdemel.
Délben telefonos asztalfoglalás estére; azt mondja a tulaj, hogy haha, gyertek, aztán lehet reménykedni, hogy van asztal, de no para, mindig megoldjuk. Így is lett, hét körül nincs teltház, de nagy a nyüzsgés. Helyi földművesek a pultnál falatoznak, japán turisták nézik a hatalmas medencékben úszkáló főzési alapanyagot és ellövik a biztonsági 140 fotó/dolog sztenderdet. Régen a Kodak szerintem belőlük lett világcég. No, de vissza a lényegre, jöhet a frissen készült fő attrakció: homár. Szerencsére nem kell kiválasztani az élő példányt, csak megmondani, hogy kb. mekkora legyen. Az elkészítési idő bő fél óra és érkezéskor a következőket lehet tudni róla: nagy, ijesztő, finomnak tűnő. Rengeteg vaj és szósz jár hozzá, sajnos a vajat nem készítették el mártásnak, nekem kell a falatokra ráolvasztani igény esetén. Darabokra szedve a tengeri állatok azért egészen más érzést keltenek az emberben. A csirkemell sem néz rád, - vagy ha igen, érdemes visszaküldeni - ha a tálon egy egészben főtt kakas lenne, nem lenne olyan könnyű elvonatkoztatni attól, hogy szegény húsz perce még mozgott.

A fogyasztásnál fellépő apró probléma, hogy mindenki abból indul ki, hogy attól, hogy mellé teszik a diótörőre emlékeztető eszközt, ami a páncélt hivatott feltörni, te tudod is használni. Nos, a válasz B), azaz nem.
Gyors youtube-videó, és jöhetnek az első próbálkozások. Legyen elég annyi, hogy a Mr. Bean stábja egy kétéves, sok dolláros exkluzív szerződést tolt az orrom alá a végére. Most akkor hol is végződik az a rész, ami még ehető? Az ollókon kívül mit kezdek el hol bontani? Oké, de hogy férek hozzá? Az íze tényleg nagyon jó, puha hús, remek szósz, de amit hagytam magam után... Aki most kezdene hozzá, a tökéletes oktatóvideó itt található.

Streetfood Fest, Montauk 

Újabb nap, újabb városka. Megérkezvén ráeszmélsz, hogy a Gilmore Girls nem filmsorozat, hanem dokumentumfilm a kisvárosi amerikai létről.  Montaukban lakhatnak vagy kétezren (állandó jelleggel), az egyetlen főutcát fele hosszban lezárják, mert gondoltak egy merészet és a kerti BBQ partyt kihelyezték a köztérre. Nincs is kifejezetten meghirdetve, hogy mi a cél, vagy a hívószó, csak felhúzták a hatalmas sátrakat, benne pedig mindenféle kapható. Rotyog a fazékban a pig, sült kukorica keni össze az éhes szájakat a másik asztalnál, marhadarabok faszénen, minden, ami kell. Igen, van sör is, mindenki fellélegezhet.
A Hot dogomat a kezembe nyomó, 18 éves forma lány pont olyan tanácstalanul elveszve néz a most először látott pénztárgép gombjaira, mint bármely felszolgáló a Bulinegyedben, csak míg ez az előbbi esetben indokolt, utóbbiban csak megszokott.
A hangulat nyugis, állva falós. Az egészet körbe lehet sétálni fél óra alatt, csudálatosan egyszerű, mégis működő kezdeményezés.

Tökfesztivál, 240 Montauk Highway

A helyi vállalkozó, Hank, minden évben vendégül látja a városka lakóit, meg bárkit, aki idelátogat, hogy kedvére játszadozzon a hatalmas birtokon. Amúgy is van élményparkja, de az őszi idényben ez a közösségért munka részeként nyílik meg, nem a profit miatt. Nálunk ez a "szedd magad" mozgalomban merült ki a 90-es évek végéig, a NER megjelenése óta ennek jelentése meglehetősen átalakult. A lényeg, hogy itthon ismeretlen fogalom, hogy rengeteg munkát fektetsz valamibe, ami másoknak örömet okoz, neked meg a vége vagy nullás, vagy mínuszos, de nem ez a fokmérő. Ja, de a Sziget Fesztivál.
Az ilyen embert nálunk hülyének nézik és kiközösítik, itt megbecsülik. Ezt nem lehet tanulni, ilyenünk sosem lesz, mert ha valaki véletlenül megcsinálná, akkor másnap rágyújtja a szomszéd az egészet.

Szóval: tökfesztivál aranyásó vályúval a kicsiknek, válogass a tökföldről és vedd meg, ha tetszik valamelyik Godzilla-tojás méretű darab. Ha stresszes vagy, menjél az alma ágyúhoz és lődözgess ki**ott élettelen tárgyakat almával - extrém jó érzés. A benti részen van kaja, meg tökös dísztárgyak, amik pont olyan hasznosak, mint a csoki Szabadság-szobor, vagy a nemzeti színű kilenc lukú, de van, aki ezt szereti. Labirintus sövényből, tök jó. 
Itt tömeg volt, parkolóhelyet azonban lehetett találni, ha nem is a bejáratnál, ugyanis a szomszédok megnyitották a saját földjeiket és így elfért mindenki. Elképesztő vad dolgokat művelnek ezek a buta népek! 

Lobster Roll, 1980 Montauk Hwy, Amagansett

Ahogy a bevezetőben írtam, kötelező elem sorozatrajongóknak, de mindenféle hasonló előkép nélkül is az egyik leghangulatosabb étkezde, amiben a két hét alatt jártam. Méretes parkoló, padok, színkavalkád, ami elsőre fogadja az embert. Odabent pedig boxok, régies pult fából és kellemesen meleg hangulat. Pedig minden egy kicsit régies, kopott, majdhogynem elhanyagolt, de ez összességében mégis jó hangulatot kölcsönöz. A koktéllap megtekintése után végképp eloszlik minden kétségem, jó helyre jöttem. Homár tegnap megvolt, itt amúgy sem adják egészben, így marad a Homemade Lobster Bisque, ami egy jó sűrű levesnek becézett főzelék, méretes homár darabokkal, tortilla chipssel. Két margarita úgy csúszik utána, hogy az elsőt észre sem vettem, hogy kikértem. A pultnál egy helyi turista, ami azért minimum azt jelenti, hogy pár ezer km-t utazott idáig: térdig húzott fehér zokni, törtfehér rövidnadrág, nadrágba tűrt galléros póló, extrém kényelmesre szigorított vastag talpú Nike tornacsuka. Újabb elégtétel, öltözködni a világon bárhol lehet...kényelmesen.

Kaja után kötelező fotó a cégérnél, majd vissza a szállásra - korán kell nyugovóra térni, mert holnap remélhetőleg verekedni kell a New York felé vezető úton elhelyezkedő outletekben a nagyon olcsó, nagyon márkás ruhadarabokért. Utána pedig a még extrémebb kihívás: autóval kell bemerészkedni abba a városba, aminek a lakossága kis hazánkéval vetekszik és az átlag épületmagasság Michelle Wild Mensa-tagozatos IQ-ját veri - méterben.

Repülős kaja és érkezés

A német légitársaság méretes Airbus A380-asának sokadik osztályán is figyelnek arra, hogy ne úgy érezze az ember minden fogásánál, mintha a Mátrix masszáját szürcsölné. Akkor is hasonlít picit a lasagne állagára az előrecsomagolt tészta, ha valójában az csak instant keményítő és ízfokozó. Van kiegészítőnek buci (ha kevés lenne a szénhidrát), vaj, dzsem és akad vegán menü, kóser kaja is előrendelésre. 
Kétóránként megkérdezi búgó német nyelven a stewardess, hogy mit óhajtok inni, és ugyan mindig a sörre néztem, mindannyiszor Oranzsenzaftot rendeltem kólával.
Mindez az átlagos árú Frankfurt-New York jegy árába foglalva, frissítő kendővel és apró figyelmességekkel körítve. Ma már egyenesen felbecsülhetetlen, vajon milyen lesz az első időszakban a spórolós visszatérés a repülésben? Üres uzsis doboz, maszkban fogyasztva. Nyami!

Maga a repülőút meglepően elviselhető, amennyiben 193 centiméter elhelyezése egy 180-as férőhelyen annak minősül. A sztahanovista légkondi erőfeszítései következtében az első Bruce Willis film közepén úgy rántottam magamra a dupla takarót, mint hülyegyerek a játékos polcot az Ikeában, de ez legyen a legnagyobb baj.
A försztklasszból kikacsázva az utolsó pözsike Schott-Zwiesel poharát szorongatva sem jutna eszembe egy munkaidőnyi repülés után, hogy milyen kiváló lenne, ha beterelnének egy hangár méretű építménybe ahol várhatok három órát, hogy az országba lépjek. A turistaosztályról szabadulva ez hatványozottan érvényes.
Ettől függetlenül ez következett, három óra tizenkét perc lassú araszolás, pisilni nem mersz kiállni, mert ki tudja, visszajutsz-e ugyanoda, de a pár évvel korábban bejutott mexikói kolléga terelgetése közepette egyszer csak elcsoszog az ember a saját kérdezőbiztosáig.
Ő leveszi az összes ujjam nyomát, érdeklődik párat finoman, hogy sejt vagyok-e, vagy csak mezei turiszt, aztán jöhet a testszkenner és máris ott van az ember, ahová kevesek jutnak el.
És ezért az égvilágon senki nem ugat (jó két olasz egy kicsit igen), akkor sem, ha a belépésnél még a fentiek ismeretében is az az első feltételezés, hogy rosszat akarsz, akkor is, ha az EU-s sorban állsz, de ha a hazaiban, akkor is. 
Viszont lelövöm a poént: így is megéri. Pártkáderek most csalódott sóhaj közepette lépnek ki és olvassák tovább a moszkvaivakacio.hu-t. (Amúgy nem értem, Viktornak hogy nem jutott eszébe soha, hogy kerítés helyett óceánt építsen. Lőrinc ásványvizét apu bányájából nyert sóval elegyítve már mehet is a pörölycápa tenyésztés. Sokkal jobb szűrő, jobban is néz ki, nyáron el lehet keríteni egy részt fürdeni.)

Washington

New Yorkból az évszázad ötlete a fentiek után autóba ülni helyi idő szerint délután négykor, magyar szerint este tízkor és nekilódulni egy 400 km-es útnak, hogy a szinte falusias hangulatú Washingtonba guruljon az ember. De nem lehet pazarolni az értékes napokat, így a fővárosi motelben 10:30 p.m-kor álomba szenderülni maga a mennyország. Éjszaka senkit nem öltek meg, de valószínűleg akkor sem ébredtem volna fel rá, ha mellettem végzik ki légvédelmi ágyúval.
Reggel előre csomagolt muffin és hosszú kávé a kedveskedés. Nem volt feltüntetve az árban, hogy van reggeli, ezt csak úgy kiteszik, te meg eszed, ha kéred. Magyarként ez nem is kérdés, két muffin pofazacskóba bekészítve rosszabb időkre.

Ha az ember elmegy Washingtonig, akkor a szokásos kötelező kűrből nem lehet kihagyni a Capitoliumot sem, így az első nap programja a park, a Fehér Ház és a nagy kupolás épület.
Az említett zöld terület megér egy misét. Most, hogy elmarad az idei Eucharisztikus Kongresszus, lehet, hogy kettőt is. Méretében 1,2 Városligetnyi, rendezettségében kicsit magasabb a szorzó. Mindegy, mennyi ember van benne, egyszerűen elvész, de Washington amúgy sem a zsúfoltságáról híres, szemben New Yorkkal (jó, ma egyik sem az, de különleges időket élünk, Polgártársak!). Elsőre kicsit aggódik is az ember, hogy mégis hogy lehet itt nem éhen veszni az őszi 27 fokban, de aztán szerencsére felbukkan néhány ételes bodega úton-útfélen és igen, ők azt árulják, amitől terjednek a sztereotípiák: nagy adag édes, vagy nagy adag, hot dog jellegű dolgokat, a lényeg, hogy a "szénhidrát/minden más" arány sose menjen 90-10 alá.

Az igazi amerikai vol 1.

National Mall, büfés bódé

 A pultban a hölgy kérdés nélkül önti nyakon 100%-os tisztaságú porcukorral a churrost, az édesburgonya mellé meg annyi majonézt vagy ketchupot lehet nyomogatni, amennyit az ember nem szégyell. Cola, teljesen emberi méretű pohárban. 

Várakozási idő 3,5 perc, kiszolgálás kedvesen unott, mobil a fülön, amíg összekészíti, de mielőtt hozzám lép, leteszi és mosolyogva adja át a mínusz 3 évet az életemből.
Mivel a körítés szép, az idő remek, a kaja meg teljesen átlagos, az összhatásra egyszerűen nem lehet panasz. Ilyen egyszerű ez, mi valahol mégis elrontjuk. Cserében nem lőnek seggbe sörétessel bármikor, ez is igaz.

Ami mindenhol egyformán szar

Capitolium büfé

Végre! Igen! Ezt akartam, -illetve akarta a halál, de titkon reménykedtem benne- , hogy olyan nincs, hogy ezek az állandóan mosolygó, magukat boldognak kommunikáló, amúgy hozzánk képest nyilvánvalóan jobban élő népek még azt is meg tudják csinálni, hogy egy közintézmény magyar átlag közbeszerzés módjára túlárazott kantinja JÓ legyen. De szerencsére nem az. Sőt, egyenesen nagyon rossz, aki 340 évet kap, az biztos, hogy legalább 110 évig ezt tolja börtönkosztnak is.

Ami zseniális, hogy a levest leszámítva nem is néz ki undorítóan.
Első fogásnak soup azokkal a csirkerészekkel, amit nem lehetett panírba forgatni, mert túl csontos, vagy porcos volt hozzá. Az íze, mint a maratont a Szaharában lefutó szumósé: sós. Zöldség, tészta szétfőve.
Főételnek jöhet a "vaskos panírban kevés csirke", de az sem mell. Ízvilága a leveséhez hasonló, bár sikerült azt a gasztronómiai bravúrt véghezvinni, hogy íztelenül lett sós.
A desszert nem is néz ki rosszul, nem? Sajttorta, áfonyával, mi bajunk lehet? Pont ugyanannyi, mint ha enyhén felvizezett cementbe harapnánk. Mennyeien minősíthetetlen! Az ára pedig kicsit borsosabb, mint a vacsorának Washington központjában, szóval ha valahol, itt aztán nyugodt szívvel lehet egyest adni. Istenemre, remek érzés!

Amit a filmekben kirabolnak
Sarki kisbolt

A kisbolt kifejezés ne tévesszen meg senkit, átlagos Aldi méretű egység, de ez itt tényleg az a hely, mint nálunk a nyugatis ABC, ahol ketten fértek el a pultossal együtt egyszerre.
Rengeteg cukorka, csoki, keksz, chips, emellett természetesen elemlámpa, néhány ruházati cikk, pár sornyi pipere, a többi élelmiszer, de mindenből csak az előre csomagolt, nincs hentes pult Jóskával a fedélzeten.

Van ellenben italhűtős sarok, ahol sörök sorakoznak minden mennyiségben. Sem az európai Stella, sem a helyi sörök nem tudnak magukkal ragadni, mert amint összeakadt a szemünk, tudtam, hogy ma ő jön velem és csak más lesz az íze is, ha már itt főzik sombreroban nem messze, nem pedig valami átvett recept alapján Alsó-Lengyelországban.
Corona Extra. Az Extra itt többletjelentéssel bír: a jéghideg kukoricasört alkarnyi üvegben szervírozzák. Hetes deciliteres kiszerelés. Ebbe nem kell gondolkodni, hogy be tudod-e tuszkolni a lime-szeletet nyitás után, belemegy egészben. Vedelni kell, különben megmelegszik. Két kézzel fogod, mint az első Whoppert, mert azt mondta a reklám, hogy akkora. Betolod és két perc múlva alszol a motelben. Élni tudni kell, gondolta az egyszeri pesti, majd belelógott a keze a maradék sörbe.

A lazán elegáns
Circa at Foggy Bottom (2221 I St NW, Washington, DC 20037)

A hely a filmekből ismert hangulatot hozza: az állami gépezet működtetésében megfáradt, átlagosan megfizetett közszolgák és multik alkalmazottjainak fehér inges csevegését néha megtöri a bártender koktélpálcája. A hely zsúfolt, de nem kellemetlenül (ez a kifejezés március közepe óta értelmezhetetlen), whiskey a pulton, feltűrt ingujjban rövidezés a kollégákkal, bárpultnál egyedül vacsorázó negyvenes hölgy, fiatal pár, akik lejöttek egy hétközi randira, üzletről nagyon hangosan röhögő középkorúak, akik azt hiszik, övék a világ...várjunk...lehet, hogy ők nem is hazudnak maguknak akkorát.
No, de a lényeg: egy nagyon jól adagoltan elegáns, mégis kellemesen laza bár és étterem, remek italkínálattal és fingerfood ételekkel estére, amúgy van ebédmenü, éjszakai kínálat. A szárított paradicsomos sajttál a maga egyszerűségével hódít. Nehéz azt a különbséget megtalálni a kialakításában és hangulatában, ami miatt azt mondhatom: ilyen hely nincs itthon, mert lecsupaszítva annyit tud a Circa-franchise, hogy ehetsz-ihatsz business-menü jelleggel, van szép hosszú bárpult, meg sok asztal, terasz, néhány könyöklő, kínálatban meleg kaja és tapas, minőségi rövid, sör, bor, kész.
Aztán elgondolkodsz, hogy Budapesten hol van az a hely, ahová hatkor munka után beülhetsz úgy, hogy mindezt megkapod az eggyel elegánsabb színvonalon, de nem tízezrekért és akkor esik le a tantusz, hogy na, ez így nincs. Sas utca és környéke éttermei? A hangulata eggyel kikeményítettebb ingű, az áruk borsos. Ugyanott a kisebb helyek, streetfood jelleggel? Már le is írtam, hogy mi nem stimmel.
Pointers? Hihi.
Kiosk? Nem rossz próbálkozás, majdnem elhittem.
Szóval ezzel el lehet lenni egy ideig, de nem érdemes, nekünk ilyen nincs, reméljük lesz.
 

Jó kis rákfalatok némi zölddel körítve, pikáns szósz, igazi esti falat a jól megérdemelt helyi Ale mellé.

 A második nap rengeteg élménye közül igazából csak a gyerekkori álom megvalósulását szeretném kiemelni. Láttad sokszor tv-ben, szól a füledben a megunhatatlan dallam hozzá és egyszer csak ott parkol élőben, oké, karácsonyi fények nélkül, de ez itt a Coca-Colás kamion! 

A sofőr valszeg pesti, mert szabálytalanul parkol, de ez legyen a legnagyobb baj. 
Washington pesti szemmel egy teljesen élhető város, ahol minden nagy, vagy széles, de semmi nem zsúfolt. Az emberek nyugisak, gyalog, vagy tömegközlekedve kevesen járnak, de igazából autós forgalom sincs hatalmas. Ez lehetne annak a következménye, hogy 700 ezer lakost kell elhelyezni harmadnyi Budapest területen, de aztán rájövünk, hogy felszorzás után pont ugyanott kéne tartani zsúfoltságban. De mégsem, kinda magic. Egyszerűen minden utcájában a városnak azt érzi az ember, hogy van tere mozogni, levegőt venni, elférni.

A napközbeni séta után irány a belváros széle, hogy értelmetlenül bántóan jól kinéző süteményeket vizslassunk Georgetown-ban.

A mennyei muffinos
Baked and Wired Bakery, Thomas Jefferson street

 Semmi extrát nem kell elképzelni, az ember metrózik, majd sétál kicsit, szinte angol kisváros-hangulatban, csak itt néha elpöfög melletted egy 7 ezer köbcentis platós bármi, meg néhény bro' és elérkezel a helyi albán pékséghez. Ja nem. 
Budapesten jó cukrászdát találni olyan, mint Romániában Nagy-Magyarországos kulcstartót. Kurva nehéz. Pedig nem olyan lehetetlen vállalkozás jó alapanyagokból jó dolgokat készíteni. Itt semmi túlgondolt cicoma nincs: vehetünk tortát, cakecup-ot, pitéket, ha reggel megyünk, reggelit. A fű zöld, az ég kék.
Édes? Baromira. Azt érzed, hogy kockacukrot szopogatsz ízesítve, némi rossz minsőégű vajjal elkeverve? NEM!
Omlós tészta, valami elképesztően puha krém, pekándió, vagy épp csokireszelék, mindegy, összhang van, meg elképzelés. Vegán, zsíros, cukros, fehércsokis, sima kakaós, mázas, máz nélküli, mindenes. Mindegyik finom. 
Azt meg meg kell szokni, hogy hülyén néznek rád, ha nem a 12 db-os dobozt kéred, amiben amúgy annyi kalória van, hogy Fekete Laci sírva könyörögne, hogy hagyhasson belőle uzsira is.

 A cukorkóma utáni két óra séta és buszozás kifejezetten éhessé teszi az embert. Így a zuhany, két nappal korábbi ing kirázása és fésülködés után végre autóval is el lehet merészkedni este valahova a valódi külvárosba. A cél, találni egy igazi amerikai hangulatú pubot, ahol este mogyorót majszoló gringót nézik a sör mellett az NFL-t, a csapos pedig a vállán átvetett mindent törlő kendővel üdvözöl és a pult alatt valószínűsíthetően sörétest tart, de amúgy kenyérre lehet kenni és belépéskor már tölti neked a dupla Jack-et.

Mogyoró and whisky on the rocks
Crystal City Sports Pub, 23 rd St, Arlington

Arlington Washington Újbudája, de igazából ez teljesen hülyeség, csak jól hangzik. Közeli parkolóban van hely, az elsőre bántóan nagynak tűnő Jeep a kölcsönző "C" kategóriájából úgy törpül el a többi átlag amerikai járgány között, mint a magyar GDP az Apple készpénzállománya mellett.

Belépéskor kicsit szomorúan konstatálom, hogy nem Morricone szól a rádióból, hanem kb. 25 TV, ami mind sporteseményt közvetít, de ezt azért a névből kitalálhattam volna. Újjaim a hatlövetűre fonódnak, de a hangulat több, mint nyugis. Csütörtök este, ami ugye kispéntek. Ihatnának félrészeg egyetemisták pertut angol legénybúcsusokkal és az ebből kialakuló szóváltást csitíthatná egy civil ruhás, válófélben lévő nyomozó, de itt csak szolid 2-3 fős társaságok isznak csendben és nézik az épp aktuális meccseket. Csapon van hat féle sör, mind helyi kisüzemi (értsd, Dreher méretű), egyikről sem hallottam még soha. Harmincöt féle whiskey, ezek jók, a rumok a kakasban is fellelhetőek a Deákon, a konyak kínálat szintén felejtős.

Az étlapon hamburger, bár kaja, sajttál, csirkeszárny, hasonlók. 
Természetesen hamburgert eszem kéksajttal, egy adag hasábbal, nem lehetett rá panasz. Friss a buci is, van elég zöldség, a hús medium rare és van íze.
Evés-ivás közben könnyű belefeledkezni a háttérben az amerikai fociba, a csapos vállán ott figyel a mindenes kendő, a pultnál a világot váltja meg két ötvenes. Az egész egy hatalmas klisé, mégis működik. Imádom.

A halas csávó

Captain White
Seafood City, 1100 Maine Ave SW, Washington

 Washingtont ketté szeli a Potomac folyó, de ez önmagában nem indokolná, hogy legyen friss tengeri herkentyű a városban, azonban ha a Guglin kicsit húzunk a zoom-on, akkor látszik, hogy biza az óceán sincs messze. Hekk legnagyobb bánatomra nincs, ellenben minden más igen.

Nem tudom, melyik időszak lehet  a csúcsidő, a péntek 13 óra biztosan nem az. Négyen vagyunk a ca. 500 nm-es területen, ahol nagyjából tíz pultban lehet válogatni mindenből, ami a vízben mozog jet ski nélkül.
Halak, rákok, kagylók kilószámra fekszenek a jégen: lehet elvitelre kérni bármit, ahogy azt egy rendes piacon, de igazából bármit el is készítenek a helyszínen. Az elkészítés általában főzést és fűszerezést jelent, már amit nem nyersen kínálnak.
Királyrák curryvel némi burgonyachips kíséretében. Friss, roppanós, de mégis omlós. A rák, a félreértések elkerülése végett. Sör van csapon itt is, először majdnem egy kólára böktem, de aztán gyorsan elszégyelltem magam és maradt a helyi APA. Lee odaadja az ekészült ételt, kellően mogorva, gondolom hajnali négykor ő már halakat ütött agyon, amikor én még csak átfordultam álmomban. 
Ki lehet cammogni az elviteles dobozzal a folyópartra, ahonnan nagyon kellemes kilátás nyílik a szemben lévő szigetre a Thomas Jefferson emlékművel. 
Összegezzünk: 26 fok, napsütés. Vízpart, hatalmas zöld terület, frissen készült kaja.
Amikor két katonai helikopter elzúg a Fehér Ház felé, tényleg Chuck (záró borzasztó szóvicc) azt várom, hogy megjelenik a Delta Force és felkérnek egy szupertitkos misszióra. Mivel ez nem történik meg, az utolsó falatot is a számba tömöm és készülök a másnapi utazásra, Long Island irányába. 

ÉTELKISZÁLLÍTÁS

A legtöbb á la carte étterem által olykor lenézett, amúgy irtózatosan melós terület most az egyetlen, ami élet-és működőképes. Ez középtávon is változni fog, de azért jó ideig nem számíthatunk barcelonai tapas bár-jelenetekre, ahol akkor is fogod valakinek a kezét, ha tök egyedül jöttél.
Most épp boldog-boldogtalan ezen a piacon tolong, így itt lehetne várni először markáns változásokat, fejlődést. Ezért is meglepő, hogy az innováció egyelőre minimális, pedig az most aranyat érhet.

Akik nem értik

Catering cég, amelyik ugyanazt próbálja lenyomni az egyéni vásárlók torkán, ami eddig a cégeknél bejött.
Például vegán box néhány szendviccsel, mártogatóssal, desszerttel, három napi menü áráért, EBÉDRE. 
Tanítani valóan hülye ötlet átcsomagolni valamit, amit egyszerűen nem erre a piacra és nem erre a helyzetre találtak ki. Amit korábban óriásvállalatok rendezvényeire szállítottak a soha ki nem merülő kaja-és marketing keret költségére, az nem lesz életképes az egyéni vendégeknél, változtatni kellene. Ehhez még hozzáadjuk a "már befizetett rendezvényeiteket ne mondjátok vissza és akkor ígérjük, talpon maradunk" szlogen és kész is. Nem érzem úgy, hogy megdolgoztak volna bármi támogatásért, de sok sikert. Jól Látható Helyen Hordott Belépőkártyás Anna biztos megkívánja a hiperventillálva televásárolt hűtője mellett ülve, Skype-konferencia közben a Humuszos open szendvicset, amit a Lidl-ös készletből 48 Ft-ért összerak.

Van, aki az eddig is kétes értékű napi menüjét adja elvitelre, műanyag kanál és szalvéta szigorúan puszta kézzel mellécsomagolva, de most legalább senki nem lesz állott olajszagú, hiszen nem lehet beülni. Ez is valami. De még a látszatra sem adnak igazán, kikészítik maguknak a kézfertőtlenítőt, de négy napja ugyanannyi van a flakonban.
Az italkínálat kibővült a sarki kínaitól okosba' beszerzett dobozos Sopival, meg Argussal most úgysem ellenőrzi senki, hogy van-e alkoholárusításid és amúgy is nehéz időket élünk, nehogy már ezért szóljanak!  

Középutasok

Az éttermek egy része egyszerűen átemeli az étlapját és árulja ugyanazt hungarocell dobozban, amit eddig a Villeroy&Boch-ban tolt elénk a pincér és nézett csúnyán, ha nem az ölünkbe terítettük a damaszt szalvétát.
Azért a különbség markáns. Ezt van, aki felismerte és két hét után fel is hagyott a tevékenységgel.

A Michelinre áhítozó új csillag a magyar vendéglátás egén pedig házi kovászos kenyeret és jófajta mangalica sonkát meg remek vajat szállít ki a sommelier által ajánlott borral körítve, csillagászati áron. Ha otthoni rendezvényt tartanék, meggondolnám, de várjunk csak...
A minőség itt sem változik, de ez legalább pozitívum. Azt azonban senki ne higgye, hogy ez életképes modell.

A régi motorosok nagy része ugyanazt adja, csak több futárral, de egy idő után erre sem lesz szükség, gyorsan telítődik a piac. A közvetítők meg ugyanúgy tartják a markukat, nem engednek a jutalékból és igazából magasról tesznek rá, hogy nincs szükség kétszer annyi szolgáltatóra, a lényeg, hogy nekik nő a forgalom.

Az újdonságot keresők

Vannak biztató jelek, ilyen újítás például a tételenként csomagolt, lehűtött ebéd. Malaccsászár petrezselymes újburgonyával és borsmártással, frissen. Elég nehéz elképzelni a régi sztenderdek szerint, de így működik!
Eddig "helyet sem lehetett foglalni egy hónapra előre" bisztróból ugyanígy vákuumcsomagolt Beregi csirkepörkölt, kézzel szaggatott galuska, káposztasaláta? Nem csak jól hangzik végre, hanem jó is. A tételeket egyesével vákuumcsomagolva, hőkezelve és visszahűtve indítják útjukra. Nem félig nyitott doboz, nem dupla uzsonnás zsacsi. Megkapja a kedves vendég, 70 fokon felmelegíti, - ha fekete öves vírusirtó, akkor 100-on fél óráig rotyogtatja - és kész a valóban meleg és frissnek ható ebéd. Ez valami olyan, ami eddig melósnak, feleslegesnek és költségesnek hatott, de most a kényszer szülte megoldás rávilágított, hogy mennyivel JOBB is így. 

Az, hogy ráírom a műanyag dobozra, ami a jó stefániát rejti hogy Pista TÉNYLEG áttörölte szappanos vízzel, az most ne legyen elég.

Tény, hogy pizzát nem lehet így elénk tenni, tessék, liszt meg víz, tényleg nem nehéz, mi megcsinálunk napi százat, egy neked is menni fog. De már az biztató, ha lejövünk a gépsonkáról, meg a konzerv ananászról így kezdésnek. És mivel a pizzás vonalon is megjelentek olyan nevek, akik eddig csak szeletben gondolkodtak, de mindig jó alapanyagokból, itt is el fog jönni a változás.

Aki tehát eddig az ételkiszállítás piacon dolgozott, az vagy időben észbe kap és fejleszt, jobbat-és gyorsabban ad, tisztábban, változatosabban, - mert  a túlkínálatban a vásárlók is elkezdenek figyelni a legjobb ár/érték arányra - vagy hamarosan bajban lesz.
Eddig remekül működött, hogy délben Amanda megrendelte a hawaii pizzát a pizzástól, vagy a csirkemell alakúra klopfolt combot a rántott húsostól, esetleg a nyers vegán ebédmenüt dupla cukros fánkkal két nagyon fontos meeting között. Kifizette, rá se nézett amíg megette, miközben chaten Pedróval incselkedett, aki a harmadikon call centeres. Ment tovább a nap. 
Most viszont nagyon nem siet mindenki valahová, remélhetőleg egyre többeknek lesz annyi esze, hogy körülnéznek. Körülnéznek és ráébrednek, hogy nem feltétlen kell szemetet enni azért, mert azt hisszük, hogy mindig van fontosabb és mert ebben a szegmensben valahogy senkinek nem akaródzott fejlesztenie.
Itt az esély, hogy a 90-es évek magyarságát és vendéglátós gőgjét átcsomagolva felvonultató szereplők eltűnjenek a piacról, hogy legyen helye a valódi újításoknak. Senki nem tudja, hogy a jelenlegi helyzet meddig tart, visszatér-e valaha, kisebb-nagyobb időközönként lecsap-e valami hasonló. De ha most arra készülünk, hogy ezt megakadályozzuk, akkor itt a lehetőség a kreativitás kiterjesztésére, MOST lesz rá közönség. Egy átlagos évben egy átlagos hétköznapon nincs. 

KOCSMÁK

Még pont nem volt nagyon érezhető a visszaesés, de voltak jelei a lezárások előtt is. Látszott, hogy felesleges a körútra harminc darab egyformán nagyon olcsó és nagyon lepattant kocsmát nyitni, mert már az egyetemisták is hasnyálmirigy-irritációban szenvedtek egy szombati egyérintő után. Az meg, hogy pénztelen részegekkel árasszuk el az amúgy turisták által is látogatott városrészeket, nem feltétlen a legjobb ötlet, már ha akarunk adni olyasmire, hogy  városkép, vagy jó hírünk meg ilyenek. Egy adott üzemeltető jól feküdt az egyik kerületben és mindent lehetett neki, de semmi értelmeset nem csinált, csak Röltexből talpit. Nem lesz kár érte, ha a nagy részük eltűnik. Ugyanazt a négy sört inni 30 helyen, 2 négyzetkilométeren belül, nem a legkomolyabb innováció.

Ami jelenleg biztosnak tűnik: jó ideig nem lehet majd azzal takarózni, hogy mivel olcsó, ezért mocskos is a hely.
Nem fog senki olyan egységeket látogatni, amiket eddig is be kellett volna zárni, ha másért nem, azért, mert magasabb volt a vízállás a mosdók padlóján, mint a Duna tavaszi áradásakor. Már nem csak legyintenek rá az emberek, ha a tegnapi elhasznált WC-papír lóg ki a WC-csészéből. Ezek lesznek az első. és legszembetűnőbb változások. 

A korlátozásoktól függetlenül is túltelítődött a piac a semmit sem képviselő kocsmákkal

A magukat nagyon menőnek kikiáltott helyek nagy része szintén szenvedett a leállás előtt is. De ezért a másik végletért sem kár, a Brew Dog hangulattalan pubja, ahol még átépíteni sem sikerült igazán az Ankert maradványait nem fog hiányozni senkinek, ha nem nyit újra. Palack bor áron 4 dl sör? Kinek? Hülye a magyar, de nem ennyire, külföldiből meg jó ideig nem látunk még annyit, hogy ezeket a helyeket eltartsa.
Szerencsére hasonló kezdeményezésből van kevesebb, de azért akad a városban pár. Nem ők lesznek az újranyitás nyertesei, az biztos.

Kocsmából, a klasszikus angol/ír, de még akár amerikai értelemben is vett jó hangulatú helyből, ahol enni, inni, beszélgetni lehet, nagyon kevés maradt. Pedig azért ez nem egy teljesíthetetlen elvárás.
A nagy "sörforradalom" és hatásai szinte teljesen eltűntek pár év alatt. Maradt a profit hajszolása, amit jórészt a bérbeadók kapzsisága idézett elő, persze nem kell félteni a másik oldalt sem. A piac ilyen, csak innen még nagyobb a pofáraesés, meg a csodálkozás. A lényeg és egyben a baj viszont az, hogy egy hangulatos kocsma/pub, értékelhető ételkínálattal és normális árakkal ma gyakorlatilag fehér holló Budapesten és sajnos nagy kérdés, hogy lesz-e esély szaporítani őket az elkövetkező években.
Ugyanis a népszerű, valóban egyedi apró zugok a Bulinegyed határán, vagy a város egyik eldugott utcájában lesznek a legnagyobb vesztesek. Mindenki árérzékeny lesz egy ideig, így már nem biztos, hogy eladható a csapolt London Pride és senkinek nem akaródzik majd bemenni harmincan tizenöt négyzetméterre. Ráadásul az elszabault bérleti díjak terheit is ki kell fizetni az újrainduláskor, ha vége az ilyen-olyan moratóriumoknak, mindenki pénzt akar látni. Egy normális világban jól menő koktélbárnak sem lesz könnyű most elhitetnie, hogy  pár ezer forintnak nincs jobb helye egy szellősebb és olcsóbb helyen. Mi lesz a megoldás? Jelenleg senki nem tudja. 

Így  várhatóan egy ideig csak tovább romlik a helyzet, hiszen a maradék unikális kricsmi is megy a levesbe, visszatérnek a nagy forgalmazók olcsó és patikamérlegen adagoltan innovatív sörei a csapokra.
Vagy jönnek a létszámkorlátos exkluzív házibulik, a felesleges szállodai szobából átalakított négy személyes, sterilen tartott és szeparált boxok, a maszk alá szerkeszthető szívószál, vagy ki tudja.

Az is biztos, hogy a kisüzemi sörösök, pálinkafőzdék, stb. nagyon nehéz helyzetbe kerülnek és vagy megszűnnek, vagy összefognak, hogy lejjebb tudják nyomni a saját áraikat, mert egy évekig stagnáló piacon nem lehet dupla áron eladni semmit. Irtózatosan nehéz helyzet és egyelőre nem úgy fest, hogy extrém gyors kilábalás jön.

ÉTTERMEK, BÜFÉK, STREET FOOD

Igazából az eddig említett területek minden kínja érinti őket, csak hatványozottan. Egy kis helyre nem fognak tódulni az emberek, hogy harminc centire a másiktól vacsorázzanak, pedig a nagyon minőségi és remek étlappal dolgozó tapasos helyek nagy része erről szólt. Hamburgert mindenki csak elvinni fog onnan, ahol eddig elálldogálltak pár sör mellett a vendégek és megették a helyen, mert szűk és félünk van és a maszkon sehogy sem megy át a hagymakarika.
Előnybe kerülnek a korábban feleslegesen nagynak bélyegzett terek, akinek volt egy kihasználatlan pincéje rendezvényekre, most betehet majd négy asztalt és két szinten etethet. A korábban körberöhögött márványozott WC hat piszoárral lesz az elvárt, az összevont férfi-női egy személyes mosdók kora lejárt.
Eltűnnek a soha le nem törölt kockás viaszos terítők, a villáról már nem hiszi el készséggel senki, hogy az kopás, nem a mosogatógépben ráfőtt ételmaradék, hiába steril. 
A terasszal, kiülős hellyel rendelkezők aranybányát tudhatnak a magukénak nyaranta amúgy is, de most majd pláne. Egymástól kellő távolságban elhelyezett asztalok a szabad ég alatt, hozzá egy jó sör; szigorúan előttem kinyitott üvegből, Sanytollal jól áttörölve. Istenem, már érzem is a számban az ízét. Szokni kell majd, kétségtelen.

Az utcai kajás fesztiválokkal ugyan már nagyon telítődött a piac és egy ideje nem sok újdonságot és még kevesebb élményt nyújtottak, de a nullára redukálódásuk elég komoly űrt hagyna maga után. Ezen a területen is biztosan meg lehet újulni és a szervezőknek sem lehet mindig az az elsődleges szempont, hogy minél kevesebb közterületért kelljen fizetni. De lehet visszatérnek a kezdetekhez: egy utcában egy büfékocsi, mint amikor még a Zing is kifejezetten ehetőt árult és lehet szépen végigsétáni a belvárost egy hangulatos estén, ha ázsiait is, meg grill kolbászt is akarunk enni, nem elég kiszállni a taxiból a gyűjtőhelynek kijelölt foghíjtelken és végigenni tizenöt street foodos kínálatát.

RENDEZVÉNYEK

Eddig sem értettem, hogy miért gyárt majd' minden szolgáltató olyan vendégváró falatokat, amiket csak úgy lehet kézzel elvenni, hogy közben minimum három másikhoz is hozzáérünk és evés közben biztos, hogy 3-9 ujjat kénytelen végignyalni a fogyasztó. Aztán megy vissza a bőségtálhoz, először csak nézelődve, odainteget az unokatesóknak, vagy a kollégáknak, majd amikor senki nem figyel, egyszerre megfog hármat (nyolcat érint) és boldogan távozik.

Axióma:

Az emberek alap parasztsági indexe exponenciálisan növekszik, ha ingyen, vagy végtelenített mennyiség étel/ital közelébe kerülnek.

A 100 db-os tojáskrémes szendvics tálon ilyenkor mindig  a középső lesz a legfinomabb, úgyhogy zakónkat az előtt sorakozó húsz darabon áthúzva megszerezzük a ZSÁKMÁNYT. A szalvéta időpocsékolás és amúgy is az Aperol Spritz-cel felhúzott törköly van a másik kezünkben, mint harmadik velkámdrink. Jobb kézzel falatka betuszkol arcba, a fenti ökölszabály továbbra is érvényes: nyál mindenen, majd kezdődhet elölről ugyanez a sonkatekercseknél. Ez egy teljesen megszokott jelenetsor volt egy esküvőn, céges rendezvényen, nagyobbra sikerült kertipartyn. Igazából még a világ többi részéről tudomást sem vevő, burokban nevelkedett európai fehér ember számára is ez volt az elfogadott standard, miközben fintorogva nézte a kézzel és naan-nal étkező indiait a Neckermammos utazás során, vagy a NatGeo-n.Reméljük a szendvicsgyár is kénytelen lesz megújulni, mondjuk egy húsz éve is eszükbe juthatott volna.

Ha már csak annyi történik, hogy mindenki pár évig nemet mond az esküvőn az asztal közepére baszott közös hústálakra, ami nagyapám érettségije óta ugyanazokat az elemeket tartalmazza, leszokunk a csak kézzel és csak randán zabálható tormakrémes sonkáról, örökre eltűnik a vájlingba bekészített tepertős pogácsa, már akkor is nyertünk.
De ennél valószínűleg több fog történni, az értelmetlenül rongyrázósra-és pazarlóra növekvő partykat az alapjaitól kell újragondolni. Új ételek, új fogyasztási módok, amik 100 főnél is biztonságok nyújtanak.  
Úgy tűnik, a tisztaságra való törekvés fog minket egy kis igényességre is tanítani.

Összességében a vendéglátásban a környezetvédelem valószínűleg megint háttérbe szorul. Pont elindultak a kedvező folyamatok, de ezt most nem lehet visszaesés nélkül végigcsinálni.
Visszatér a szívószál, mindent mindenki be fog csomagolni, hőkezelni, tisztítani, letörölni, használat után azonnal eldobni, ami nem épp környezetkímélő.
De cserében lehet, hogy más területeken az eddig bő kézzel szórt alapanyagok megbecsülése is elkezdődik, visszatérve a koktélos példához: nem biztos, hogy egy kiló jég, három lime, hat szívószál és fél kg dekor kell egyetlen ital elkészítéséhez. Lehet, hogy egy ideig fontosabb lesz, hogy végre, valahol kint megihatom, ha nem is annyira insta-pozitív, de finom, nekem az is elég. Így lehet olcsóbb az ital és megmaradhat a koktélbár, kevesebbet pazarol, így végtére is környezetkímélőbb. Rengeteg kérdés, rengeteg félelem, sok-sok ismeretlen tényező jelenleg, amivel azoknak kell számolnia, akik ezen a piacon képzelik a jövőt. De mindezek mellett valóban egy olyan lehetőség is, ami generációk óta nem adatott meg senkinek. Ezzel nem fog tudni mindenki élni, de a fejlődés - remélhetőleg- elkerülhetetlen. 

Gyors áttekintő a makacs tényekről

A Kempinski egy hotel, hotelbe meg külföldön járunk, vagy ott is csak fotózni a lobbyt, meg bízni abban, hogy nem ismernek fel a svédasztalos reggelinél.
Saját városunkban akkor, ha az angol nagybácsi idelátogat, vagy ha interjúra érkezünk már megint a CEO-pozira, de sehogy sem akarnak minket választani, pedig a kissé túlértékelt DNB/Pepper's mellett akad bőven jó hotel étterem, csak meg kell találni őket és merni belépni. Mert óhatatlanul ott van az emberben az érzés, hogy: 'mit keresek én itt?'
 
A Kempinski már évek óta remekül építi az ÉS Bisztro imázsát, a vasárnapi brunch lehetőségét csak óvatosan tárják egyelőre a külvilág elé. A körítés mindenesetre adott:
Budapest egyik legelegánsabb szállodája nagyon jó atmoszférát teremt egy nyugodt délelőtti falatozáshoz.

The Living room - a hotel saját honlapjáról 

Antré

A főbejáraton érkezünk, majd a nagyon kedves ajtónálló kollégánál érdeklődünk arról, hogy merre tovább, ha bráncsolni szeretnénk. Eligazít minket az ÉS étterem irányába, ahonnan visszatessékelnek minket a lobbyba. Akkor ez eldőlt: naponta viszonylag kevesen esnek be a 105-ös megállója irányából egy kis vidám délelőtti falatozásra - ha valaki az utcáról belépve enni akar, akkor az csak a Bisztrót keresheti.
Megtaláltuk a megfelelő lokációt, mosolygós felszolgáló hölgy érkezik és mutat körbe: foglaljanak helyet, ahol jól esik.
A mozdulatával pedig bejár kb. 8 x 2 db süppedős fotelt egy-egy dohányzóasztallal, illetve két igen méretes kanapét, nagyobb dohányzóasztallal.
Nos, a Teltház kifőzdében nem éppen ilyenek az asztalok, de ám legyen, ha kell, befekszem rómaiba, oszt csipegetek úgy, rajtam ne múljon.
Az asztal a térdem magasságában van, megfogadom, hogy nem halászlevet fogok kérni, rendes magasságból is kinyírom az ingemet, nemhogy innen.
A kanapé ellenben nagyon kényelmes, a helységnek pedig olyan az illata, amilyet elképzel az ember, ha gazdag, de leginkább gondtalan környezetet álmodik maga köré.
Érkezik az étlap, a mögöttünk ülő - jó eséllyel ausztrál - hölgyeknek pedig a második kör pezsi, hiába, a reggeli már vagy két órája véget ért, ha közben toltak egy nyolcast a Fashion Streeten, akkor azért abba bele lehet fáradni, még ha a szatyrokért el is küldték Jean-t.
Miért is kéne nekem erőlködnöm, hogy az asztal felé dőljek? Hátrakényelmesedek a kanapén és úgy böngészem a lehetőségeket, miközben a szemem sarkából a méretes kandallót vizslatom. Nem izgulok azon, hogy jön-e valaki felvenni a rendelésemet, mert magával ragad a hely hangulata. Néha érkezik, vagy távozik egy zoknitól-zsebkendőig Lacoste-ba öltöztetett amerikai, vagy japán kolléga, a kötelező kiegészítőként viselt napszemüvegek árát szívesen költeném italra, úgy még itt is istenesen be lehetne röffenteni.

Milyen italt hozhatok? - hangzik el a kérdés, öröm a köbön, hogy nem a "Sikerült választani?" sablon hagyja el a hölgy száját.

Sauska Rosé Extra Brut pezsgőre esik a választás, mutatom is miért:

mert jól fest az asztalon!
Meg mert az ember úgy érzi - főleg a két vidám ötvenes hatására - hogy itt nem lehet holmi narancslevekkel játszadozni, valami stílusosabb kell, hiába választ el minket az óceánon kívül pár százezer dollár is (havonta, nem összesen) egymástól, valahogy a kozmikus éterben ezen a helyen természetesnek hat egy pillanat erejéig az ő jelenlétük mellett a miénk is.
Szeretem a pezsgőt, amit Sauskáék művelnek pezsgőgyártás címszó alatt, az pedig már jóval több, mint biztató. Az pedig, hogy rozé, nos az külön piros pont. Aki kóstolta, valószínűleg szereti, az ízek harmóniájáról és a chardonnay-s beütésről nem szeretnék értekezni - mert nem tudok - finom, száraz, ízes, hideg, elegáns, aggyál még egy pohárral, juj ez máris bebaszcsi? érzés járja át az egyszeri fogyasztót, főleg, ha reggelire sört evett előző este hajnali kettőkor valahol a Király utca környékén. A mellé kínált magok és édes ostyák pedig kitűnően illenek a kortyokhoz.
Kezd egész jó érzés eltölteni, mi van itt?

Sikerült választani? Egészség! - lép oda a hölgy az asztalunkhoz  Tölthetek még egy pohárral az úrnak? - egyelőre nem kérek, köszönöm! Lassan falnék valamit. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon Tescos-e:

Debreceni házi sertéskolbászt kérek szépen lecsóval és igazából de, kérek még egy deci rozé pezsgőt is, a hölgyek a másik kanapén az üresedő üveg címkéjét nézegetik, hát nehogymá' nekem ne jussék egy kis élvezet!

Jelentem, nem tudom, honnan van, de minőségi. Forró zsír spriccel a villám hegye nyomán, bele lehet tunkolni a hollandi mártás alá rejtett kenyérféleséget és tolni hozzá a lecsónak nevezett párolt, fűszeres zöldségekből. Kitűnő? Korántsem, de a nagyon jó-t simán megüti. Valahol a fejem legmélyén szól a vészcsengő, hogy meg vagyok vezetve, hát debrecenit eszel ennyiért, normális vagy, de nem indul be a szokásos feltétlen reflex, nem kedvtelenedem el, nem keresem a hibát mindenütt, mert egyszerűen jó ülni a lobogó tűz mellett és nézni ki a fejemből. Nem feszélyez a környezet, senki nem nézett ki a helyről és úgy általában minden a helyén van.

A desszertem sem lesz világrengető, de egyszerűen nem tudtam a valóban édes édességek közül választani, így maradt a 'görög joghurt gabonapelyhekkel és friss gyümölccsel' tétel az étlapról, amihez sok komment nem kell; így néz ki abban a pillanatban, amikor az első kanál után elfelejted, hogy még nem fotóztad le, ezért megpróbálod menteni a menthetőt:

No akkor nézzük csak. Volt két pohár pezsgő, szigorúan egy deci, de szerintem másodjára többet kaptam, mert megszántak.
Egy debreceni, gondolom ugyanazzal a hollandi mártással, mint ami amúgy is készül az eggs benedicthez, finomra párolt lecsóval, masszív, de nem eget rengető cipóval, jó minőségű joghurt, magok, szép és finom gyümölcsökkel szórva.
A végösszeg borravalóval négy Big Mac menü ára, de ha nem a pezsgést választom az étlapról, hanem a sima colát, akkor ennél jobban mutatna a hőpapírra nyomott valóság. Viszont be kell valljam, egyetlen fillért sem bántam belőle - és visszatérnék a vészcsengős gondolathoz: itt van értelme annak a frázisnak, hogy a körítést fizetem meg. Ami elém került az asztalra, amelyik egyébként tökéletesen alkalmatlan egy átlagos étkezésre, az mind jó volt. A kiszolgálás tökéletes, udvarias, nem modoros. A helyszín pedig egy méregdrága, ötcsillagos hotel, ahol bizony így áraznak, de itt a pénzért cserében van átgondolt stílus és az a nehezen körülírható életérzés, ami még engem is átjárt, pedig csak belesüppedtem egy fél órára abba a fotelbe, ahol előző este valószínűleg egészen nagy halak, vagy csak egy átlagos svéd egyetemi tanár nézegette ugyanúgy a felszálló buborékokat a jéghideg pezsgőjében.

What a feeling, na. Érdemes kipróbálni egy óra turistáskodást Budapesten, csomót lehet spórolni a repjegyen.

Vasárnap 11:00, Andrássy út. Autók sehol, a lámpák ettől függetlenül egykedvűen teszik a dolgukat, minden bizonnyal idecsalogatva azt a három érdeklődőt is, aki a váltási ciklusokat szereti nyugodtan figyelni, meg azt a pár ezret is, akik felkapták a fejüket a hivatalos kommunikációra:

"17 ország gasztronómiája mutatkozik be az Andrássy úton hétvégén, a Nemzeti Vágtával és az autómentes nappal egyidőben rendezett gasztro sétányon. A világ ízeit magyar séfek készítik el és mutatják be a látogatóknak, akik olasz piadinát, mexikói burritot, eredeti bosnyák lepényt és belga waffelt is kóstolhat."

Egyrészt egy helyesírás-ellenőrzés nem ártott volna a végén, de mindegy, ha streetfood-szűzként érkeznék a helyszínre, biztosan megugrana a pulzusom a fentiek hallatán, hiszen itt valami nagyon kozmopolita, színes, igazi számting or etvasz készül. De mivel erről szó sincs, ezért a valóságérzet azt mondatja velem: újnak szeretnénk eladni azt, ami jó régóta nem az.
"Édes Ferikém az úrban, kik jelentkeztek idén a dupla bérleti díj mellett is? Ahha. Jó, tehát jön a Zing, a Paneer, a Legenda, a gofris, a pizzás, a szmókeres meg a többiek. Na nézzük, ez összesen legalább...nemá... tizenhét különböző ország, ha a volt Jugoszláviát hétnek veszem a tisztázatlan státuszú területeket is beleértve. Valami csillámmal szórjuk ezt még meg, nevezzük az alulfizetett konyhai kisegítőt is szakácsnak (lássuk be, rántott sajtot nem a Michelin-csillagosok gyártanak) és már mehet is"! Íme.
A slusszpoén a "mutatkoznak be" szavak. Ha nem rontottam el és nem a 2014-es cikket nyitottam meg véletlenül, akkor ez a legnagyobb arcátlanság az amúgy hangzatos marketingmondatok közül.

Összességében nincs ezzel semmi baj, valahogy el kell adni a tegnapi négy napos kenyeret is, viszont lassan mindenképp dilemma elé kerül a sok foodtruck-rendezvény: kihez akarunk szólni, mit is akarunk csinálni.

Ha valakinek ugyanis bejött az élet az elmúlt évek utcakaja-őrületében, akkor ő megvan azzal a népszerűséggel, amit vérrel-verejtékkel összeszedett a hasonló rendezvényeken és ma már nem öt hónap alatt, negyven helyszínen kell összeszedni a betevőt, hanem megy a szekér tizenkét hónapon át.
Igen ám, de ennek árnyoldala az, hogy akik rászoktak a jóféle, középdrága egykori újdonságokra, azok hétköznap, vagy esténként hat sör után megeszik-isszák, de nem fognak kijönni csak azért, hogy ugyanazt falják felesleges tömegben. Tehát ők már nem feltétlenül színesítik a rendezvény arcait. Új vevőkre viszont szükség van, tehát meg kell jelenni, de belőlük egyre kevesebb akad. Mivel egyre többen ismerik a szolgáltatókat és ezek az egyre többek egyre csalódottabbak, amikor mindig, mindenütt ugyanaz jön szembe, tenni kellene valamit, de az nem olyan egyszerű. Nem két fillér egy ilyen mozgó konyha, a mögötte lévő infrastruktúra, az engedélyek macerája és a felfuttatásra szánt idő és pénz - egy lassan telített piacon.

Összességében tehát érdekes kérdés, hogy mennyire lesz izzadságszagú és egyre kevesebbeknek bármi újat nyújtó kötelező kör egy ilyen esemény; az biztos, hogy a kíváncsi várakozás és "hűha" élmény már most bőven fakóbb, mint 5-6 éve. Ezt lehetne ellensúlyozni apró újdonságokkal, figyelmes kiszolgálással, lézershow-val és Yoda mesterrel, de egyelőre még megtelik a pénztárca enélkül is. Ennek köszönhetően maradnak a régi, bevált ízek, az egyre unottabb kiszolgálás (tisztelet a kivételnek) és a mókuskerék feeling annak ellenére, hogy az Andrássy nagyon hangulatos környezetet biztosít az egésznek.

Kóstolás most kevés volt, inkább benyomások gyűltek, az alábbiak szerint:

A két napos rendezvény hivatalosan ma tízkor nyit. Tízre nem értem ki, de 10:40-kor a kávés standnál álltak sorba - no nem csak a vendégek-, hanem a szolgáltatók is, olykor sört adva egymásnak meg a kávésnak. Jó ez a Woodstock, csak eltelt ötven év. A fele bodegasor zárva, a pizzás épp a kemencét fűti fel, még lobogtak a friss fahasábok, tehát kb. egy óra múlva tud elkezdeni sütni. A belga részleg konkrétan redőnybe öltöztetve, még biztos csak most kel (oké, ez rossz volt) a tészta, vagy tegnap kipróbálták a vodkás-gyümölcsös feltétet is zárás után, nem volt jó ötlet.
A lényeg, hogy ha valamit szervezőként meghirdetek 10:00-re, akkor legalább 11:00-re vegye mindenki a fáradtságot és álljon készen. Amatőr akkor is, ha tudjuk, hogy itt bizony le kell húzni azt a 16 órát tizenegyig-éjfélig, plusz zárás. De ez erről szól, a Guns'n Roses is beállt a sorba és másodpercre pontosan kezd zenélni, akkor ugyan tegye már meg ezt ifj. Kovács István malacperzselő is.

Che Che Nemburger

Ők azok, akik nagyon hangzatosan árulnak burgert, nemburgerként. Merthogy itt nem darált húsból van a nemhúspogácsa, hanem steak-szeletből. Ami jó ötlet és valóban profi, nyálcsorgató a leírás arról is például, hogy a buci rozsos és dús és pirított. Egyébként is minden extrém jó, egyvalami nem - helló kilencvenes évek Váci utcája-: nincsenek kiírva az árak. Sehol. Még a két fellógatott TV-n sem, ahol nem annyira átgondoltan megy némi marketing.
Árak nélkül egyrészt ugye nem szabad, de az ebben az országban annyira keveseket érdekel, mint egy Felcsút-Kisvárda, másrészt viszont szimplán kínos is. De bizonyára elfújta a nem-etszél útközben. Így a Che Che csak egy fotót kap, kóstolást nem, mert régi motorosok, meg elvek is vannak a világon, még ha nem is követem őket.

Shrimpy Food Truck

A kevés kellemes meglepetések egyike, noha ők sem konkrétan ma kezdték. A kínálat kellően változatos: leves, rák nyárs, Surf'n Turf burger, tortillába töltött garnéla, kagyló; aki tengeri herkentyűre éhes, annak nem egy lazacburger és egy cápának álcázott hekktörzs közül kell választania.

A rákleves forró, nem tolakodóan, de fűszeres, a nagy adagban hét srimpi úszkál vidáman. Vagy szerencsénk volt, vagy valóban figyelnek arra, hogy ne póréhagymával és a kissé túllöttyentett zsiradékkal kelljen beérnünk. ízletes leves, korrekt ár (legalábbis itt, viszonyítva a többihez), gyors kajakészítés.
Ha valakinél, náluk adekvát a foodtruck-népszerűség kihasználása: az üzlet az Üllői út azon részén fekszik, ahová a régi Ikarus nem megy ki egy tankkal még a nyolcból sem.

Pola Pola

Mivel nem kell az objektivitás látszatát sem keltenem, így nyugodt szívvel leírhatom: streetfood-kedvenceim egyike. Van étterem a belvárosban és egy ideje Foodtruck is, amire az alábbiak minden esetben jellemzőek:

- változatos kínálat, az amúgy alapból nem túl változatosan eladható csevap- és hasonló déli húsok körében;

- a jó minőségű, eredeti szerb ajvár, de több féle sültpaprikával és határozottan húsmentes ételekkel is találkozhatunk, annak ellenére, hogy sosem lesz vegán vendéglátó, bőven kitesznek magukért ezen a fronton is;

- az adagok az utcai rendezvényeken is emberesek, nincs zónázás a profitmaximalizálás reményében, ennek következtében az ár-érték arány is jó;

- a kiszolgálás profi. Néha kicsit fáradtabb, néha belassul, de sosem ideges, nemtörődöm. 

A jelentése fele-fele, amit csak azért írok le, mert most tudtam meg és nem akarom elfelejteni.

Waffelland

További jó pihenést!

Spritz Bar

Az online pénztárgépet szerintem 2015-ben tették kötelezővé, azóta meg lehetett volna barátkozni a kezelésével, bár agysejt szám-arányosan ez azért tud kihívás lenni, túl sok a gomb néhány változaton. A limonádé alapja jó, van benne gyümölcs is, csak a cukormentes-változat élvezhetőségéhez ennél több spenót kell. A mezei, túltolt citromlé és a két gerezd narancs magában nem tesz ízletessé semmit. Ha valakinek rövidebben kell cirádák nélkül: jó kezdeményezés ótvar ízű kivitelezésben.
Az alkoholos- és nemalkoholos italok ára amúgy korrekt, remélem az ízük jobb.

Házi rétes

Az árus hölgy szerintem tegnap este még a Debrecen-Újpesten árulta a tökmagszotyit, a pult a Mátraderecske-Bodony közös piacfeszten is megállná a helyét, illetve leginkább ott.
A süteményeknek hiányzik az a porréteg, ami a régi, főútvonalak mellé telepített édességesek termékeit jótékonyan és roppant egészségesen ellepte anno domini 1991.
Most, hogy autómentes az út, igazi arcukat mutatják a finomságok és hát lássuk be, ez az arc nem az, amit szeretnénk a szánkba venni, de még kézzel is csak kesztyűben, (semmi áthallás!). A perec nagy és kicsit ruganyosra száradt, pont olyan, amilyennek mindenki ismeri, de sokkal kevesebben szeretik is így. 
A legnagyobb poént legalább ők szállítják:
"hagyományos ízvarázs" a felirat a pult azon részén, ahol a felfőzött marhavelőt mesterséges színezékkel és némi ízfokozóval izmosabban megtolva árusítják (lásd még: gumicukor) igazi retro-feeling!

(Itt lehetne a szlogen a nemkedves nemrétes, de nem az.)

Á Table

A másik véglet: két réteslap közé szorított pisztáciakrém, eper díszítés, extra sütik, üvegpult, tettek pénzt rendesen a látványba. A kiszolgálás rendben van, bár kettőből csak egy hölgy tudja, hogy mit árulnak, ha belekérdez az ember. Az árak kicsit az egekben.
Én sosem fogom őket megszeretni, mert az üzletben még nem ettem igazán jót, ellenben mindig egy vagyont fizettem, de ez a foodtruck-részleg egészen eltalált, jár a piros pont és a nyereménybögre - azzal ki lehet mérni az egyszerűbb sütiket is.

Smokey Monkies Bár

Füstös. BBQ-s. Tépett. Malac. Hús. Mustáros. Olyan hívószavak, amire minden jóravaló húsevő vagy harci üvöltést hallatva veti magát a pultra, vagy kezes nagymacskaként addig dorombol az üvegpult előtt, amíg nem kap egy falatot.
Nézzünk egy XXL vegyes tálat, amin egy fél kolbász,(vékony) marhanyak, oldalas, tépett desznó, mustáros krumpli, coleslaw, túljhájpolt uborka és felárért csípős jalapeno ücsörög. A húst előttünk mérik le, valóban 300 g, azaz harminc deka, tehát laktató. Ennyi pénzért legyen is, meglocsolják paradicsomszósszal, kenyertnemkérek, add már ide.

A hús langyos, ami csalódás. A minőségre nem lehet panasz, bár a marha valóban nem a legelitebb részéből való. A kolbász tényleg csak egy kóstoló-falat, de rendben van, az oldalas puha, a paradicsomszósz remek.

Köretként pola-pola: az egyik sikerült (coleslaw) - kellemesen szaftos, üde, a másik inkább egy konyhába szabadult négy éves zsenialitását tükrözi, aki nem Mozart, hanem inkább Kozsó (mustáros krumplisaláta-szerűség). A jalapeno elfelejtett csípni, az uborka meg sima csemege a hangzatos fűszerezés ellenére is.
A végeredmény így épphogy nem csalódás, és pont itt van a rákfenéje a dolognak: a hülye magyar elkezdett igényes lenni az utcakajára. Tíz éve egy ilyen táltól a falnak megyek és imádkozom az összes istenekhez, hogy tartsa meg jó szokását ez a drága ember és főzzön nekem, ha kell láncra verem és a konyhámban rejtegetem, bár onnan kilógna  a smoker vége - ma meg megrántom a vállam és úgy érzem, hogy ez így drága, de rendben volt, amúgy valamivel meglephettek volna.
Fene a jó dolgunkat.

Délután kettőtől este x-ig, amíg a törvény keze engedi nyilván jön a hatalmas forgatag, jókedvűek, szépek, egyedülállók és nagycsaládok, emberek pár tíz kilométerre a fővárostól és jóval messzebbről, hiszen vágta is van, unatkozó, jobb módú huszonévesek, wannabe ínyencek, egymást unó, vagy épphogy kedvelő párok, kinek mi a motiváció - magányos zugevők, akik néha isznak is, lekezelő bloggerek, lelkes turisták, orosz k(r)émek stb. stb., de akárhány valós, vagy direkt idecitált variációt is sorolok fel, a rendezvény attól nem lesz több, vagy más, pedig lassan ráférne a ráncfelvarrás, vagy ahogy Béla barátom mondaná, amitől mindenkit a hideg ráz: egy kedves mosoly.

11:40 - ők ha belehalnak is kivárják a napnyugtát